Bahh, egy újabb "friss" reggel! Éjjel 1-kor csekkoltunk be, és reggel 6:30-kor már találkozó a nagoyai hotel előtt, mert megyünk tovább. Megyünk. Tovább. Igen. Aludva is lehet? Mert a majdnem 4,5 óra össz pihenő (tusolás, kipakolás után) valahogy nem tűnt elégnek ahhoz, hogy felfrissüljünk. De hát ez a Japán munkastílus, fel kell venni a ritmust...  Ráadásul reggeli sem volt (ahogy mondták is: csak 7-től szolgálják fel), így mindössze a szobában gyorsan bepuszilt kávé, és a szálloda előtt kapott kóla volt az, ami valahogy ébren tartott. Pedig ha tudtam volna mi ránk várt, azonnal kipattant volna a szemem, és ezer százalékkal koncentráltabbá válok....
Szárnyakat adunk vágyainak- avagy kisrepülővel a Japán Alpok felett
A repülőtéren is nagyon reggel volt még, alig lézengtek, pedig Nagoya nem kicsi város...
Mindenki választott magának reggelit. Mivel még félkómás voltam (és magyar) így én a tonkatsu  (japán rántotthús) bentódobozt kértem. Naná, legalább legyen valami tartalmas az ember hasában, ha már ki kellett hagynia a szállodai reggelit, pláne akkor, ha azt se tudja hova a frászba repül, mert csak annyit tud: "északra".
A repülő nagyon kicsi volt, és olyan, amin még sosem ültem: légcsavaros. Ahogy az első képen is látszik sokunknak rendesen le kellett hajtania a fejét, amikor a gépbe szállt. Az igazi poén viszont az volt, hogy Dóri szan is lefejelte a felső poggyásztartót a gépbe szállás közben, pedig Ő nincs több 160 centinél... :) Leültünk, én pedig jófiú módjára becsatoltam az övemet, ami éppen hogy csak körbeért. Nem baj, van ott még 5 centi tartalék :) Hiába, nem rám, hanem helyiekre lettek tervezve ezek a gépek! 
A motorok komótosan elindultak, és felpörgették a légcsavarokat....

Mi pedig felszálltunk, és elindultunk a franc se tudja hova északra. Az utazó magasság elérésekor mindenki befalta a reptéren vett reggelijét. Mi egy nagyon-nagyon finom rostos őszibarack levet kértünk hozzá, eszméletlen ízletes volt, és jól ment a tonkatsuhoz.

Nem tudom nyugaton ez hogy van, de a japán rostos üdítők olyan ízűek, illatúak és állagúak, hogy nyugati társaik rendesen elszégyellhetik magukat..
Ahogy haladtunk észak felé elrepültünk a Japán Alpoknak nevezett hegyláncok, a Csúbu-Szangaku Nemzeti Park felett. A Fuji után itt találhatóak Japán legmagasabb hegycsúcsai, ahol az állandó hó és a jég az úr. Dóri olyan lélegzetelállító képeket készített a repülő ablakán keresztül, hogy azóta is csak kamillázok. Erről jut eszembe: ha normálban megnyitjátok a motoroskonyhaja oldalt (nem mobilon és nem index főlapon kitett nézetben nézitek) akkor a képek mindegyike nagyítható! Tényleg csak pár kép, ízelítőül:
Amikor éreztem, hogy ereszkedni kezdünk újra kinéztem az ablakon. Hűha, ez olyan, mint Twin Peaks (a velem egykorúak még emlékezhetnek erre a kultsorozatra - én a mai napig imádom! Aki viszont nem látta feltétlenül nézze meg!) vagy még inkább.... Alaszka. 

Miért éppen Alaszka? - azaz megérkezünk Akitába
A légcsavarok leálltak, mi pedig kiszálltunk, és kb. úgy néztünk ki, mint a Terminátor 2-ben a gonosz gép, mikor megdermedt: ráfagyott a vigyor az arcunkra.
Megérkeztünk Alaszkába Akitába, a Japán tűzijáték fővárosába. Akita olyan település, ahol a Japán szigetcsoport legjobb -és leghíresebb- tűzijáték-készítő vállalatai versenyeznek a legjobb tűzijáték-készítő címért. De mi nem ide jöttünk, ítt csak leszálltunk.
Bőröndök ki, stáb buszba beszáll és indulás tovább Yokotéba, ami Japán egyik Yakisoba fővárosa (a 3 legjobb Japán yakisobázó között tartják számon) plusz ahol egy olyan Mester él és alkot (az IMÁDOTT Mami! Fujii Atsuko 藤井アツ子さん) aki 10 év óta minden évben elnyeri a Legjobb étterem díjat. Bakfitty, mi az nekem! Nem kicsit volt zabszem a seggemben bennem, mikor ezt az infót megtudtam róla. Pluszban elárultak még annyit, hogy a Mami ételei Japán majd' minden részén -a nagyobb forgalmú helyeken, repülőtereken, bevásárló központokban- megtalálhatóak és megvásárolhatóak díszes dobozban (és qrva drágán)...
Jó nagy gombóc nőtt a torkomban is, és kezdtem úgy érezni magam Tokyo után újra, mint egy pelenkás kezdő óvodás. De no para, azért vagyok itt, hogy a legnagyobb Japán Mesterektől tanuljak...

Mit nekem egy majd' 40 éve éttermet működtető mami, simán megcsinálom én is ugyanazt! Ahha..... Móricka elképzeli Episode 2 :)

Yokote gyorsan . avagy a kilátó a kastéllyal
Ahogy a busszal Akitából Yokotéba érkeztünk egyre jobban meggyőződtem róla, hogy itt a hó és a fagy nem tréfa. Az utak -és általában minden aszfalt- tökéletesen (mondom tökéletesen) le voltak tisztítva, de az utak mentén az átlagosan 2,5 méteres hókupcok azért rendesen ütöttek (a hőmérséklettel együtt, of course)
Felmentünk a Yokote kastélyhoz, ahonnan a kastély mellett a csodás várost és a folyót (szintén Yokote a neve) is megcsodálhattuk.
Érdekes, de minden egyes fa vagy bokor védve volt különböző fagúlákkal, hogy a nagy mennyiségű hó ne nyomhassa agyon a növényeket (ezért vannak a legelső képen a kastély előtti bokrok is körbevéve fagúlákkal, de a sima utcákban is így védekeznek a hó ellen)
A Találkozás - avagy miért is domo árigáto?
Megérkeztünk egy kicsi, otthonos helyhez. Tudni kell, hogy Japánban minden étterem kicsi, ezért tudnak kialakulni "kilométéres" sorok előttük, hiszen a jó helyekre mindenki be akar jutni, de tisztelettel megvárják, amíg a bent lévő emberkék megeszik az ételüket, és folyamatos a helycsere. Erről (és egy csomó érdekességről/furcsaságról) majd az utolsó részekben fogok beszámolni.
Kívülről semmi érdekes, egy egyszerű, átlagos helynek néz ki egy egyszerű, átlagos utcában. Aztán meglátom a díjakat kint a falon: az Év étterme díj 10 éve minden egyes évben. 
Hiába vagyok egy európai Yeti, most nagyon-nagyon kicsinek érzem magam. Belépek, illedelmesen köszönök és bemutatkozok. Erre mi a válasz? Ááááá, domo árigátó gozaimasz! - válaszol a Mami háttal nekem, mert éppen ételt készít. Tudni kell, hogy a domo árigátót csak haveri körökben használják, idegenek között ez nem szokás. Megfordul, rámnéz, majd elmosolyodik, és rögtön tudtam, hogy imádni fogom! Egy teljesen egyszerű, teljesen hétköznapi idősebb hölgy (aki mellett simán elmegyünk az utcán), semmi faxni, semmi sztárallűr, mégis Ő az egyik legnagyobb Mester Japánban. Utólag bevalotta, hogy Ő legalább annyira izgult (több nappal előtte már nem tudott aludni, csak forgolódott éjszakánként) idegeskedett, mint én (mikor megtudtam kihez megyek), mielőtt találkoztunk volna. De mintha mindig is ismertük volna egymást, az első perctől kezdve családtagként kezelt.
Olyan (dupla adagnyi) Yakisobát tett elém, hogy az állam leesett (és amit 5 perc alatt benyomtam), majd behívott a szentélyébe és tanítani kezdett hogyan is kell elkészíteni az ételt, milyen praktikák, fortélyok vannak, amitől tökéletes, kerek egész lesz az étel mind kinézetben, mind ízvilágban.
Csak utólag tudatosult bennem, hogy olyat látok, amit az átlagemberek csak a díszes dobozain:
Csakhogy én ezt tőle fél méterre láttam, élőben...
Ő nem főz, Ő varázsol. Nagyon gyorsan. Nagyon finomat. Hiába tanított, és én hiába gyakorolok itthon a tőle kapott lapátokkal. Utánozhatatlan, amit -és ahogy- csinál.
A következő részben megmutatom Ő hogyan készíti az ételt, aztán azt is, hogy nekem hogy sikerült a tanfolyama után nála elkészítenem. Mert a tanulás után én is elkészítettem az Ő felügyeletével. Olyan ételt sikerült megcsinálnom, amire Ő is büszke volt. És Yokote városa is. Merthogy Japán Yakisoba fővárosának Polgármesteri hivatala is kivonult a "vizsgámhoz", ahogy a helyi Yakisoba egyesület is. De ez már a következő rész lesz, ahogy az is, hogy A Mami elhívott magához, megmutatta a házát és bemutatta a családját is, akikkel vacsora közben átbeszélgettük az egész estét. És nekik is főztem valami hazait, miközben az 5 éve bontatlan, egyedileg készített és érlelt szilvás szakét kortyolgattuk...
Tartsatok velem a következő részben is, érdemes lesz!

Aki lemaradt volna, vagy most kapcsolódott be:

Az 1. rész ITT OLVASHATÓ

A 2. rész ITT OLVASHATÓ

A 3. rész ITT OLVASHATÓ