Ma irány a Csendes óceán partján lévő Tahara, ahol egy négygenerációs Japán parasztcsaládot látogattunk meg, és a rendező tényleg nem poénkodott előző este. Valóban én főztem nekik az otthonukban, de közben rengeteg kalandnak és vidám percnek is részesei voltunk, az este pedig egy nagy vacsorabuliba torkollott, ahonnan hová mentünk, na hová? Hát vacsorázni...

Szemerkélő esőre ébredtünk Nagoyában, majd irány a stábbusz, és indultunk Taharába. A vezető operatőr már előre bebugyolálta a kameráját az eső ellen, de -mint később kiderült- nem volt szükség rá.
Útközben megálltunk egy kilátónál, ahonnan a Csendes ócánt csodálhattuk meg, még WC-használat közben is, mert igenis a WC is legyen élmény :)
Megérkeztünk a Sato (佐藤) családhoz, akik majdnem teljesen önellátóak, és az egyik legfinomabb és legjobb minőségű káposzta termelőinek hírében állnak.
Négy generáció él egy fedél alatt, és nagy izgalommal vártak. Eléggé zavarban voltam, mikor a család mind a 13 tagja előbújt és bemutatkozott. A rendező annyit mondott, hogy elmegyünk velük a káposztaföldjükre, ahol szüretelni fogunk, majd a házukban főzök majd nekik, persze ők is készülnek. Ergo az egész napot együtt fogjuk tölteni, de arra nem gondoltam, hogy szó szerint, ugyanis éjfél volt, mikor búcsúztunk tőlük...

Csizmára fel - azaz milyen is a Japán mérettáblázat
Még induláskor mondták nekem, hogy lenne pár kínos kérdésük. Kínos kérdés? Oké, jöhet, bármi legyen is az. Mekkora a lábméretem? Ez aztán tényleg kínos kérdés, de azért válaszoltam: 46-os. Erre nagy röhögés volt a válasz. Mikor kérdően néztem csak annyit mondtak: náluk 44-es méretig tart a skála...  Ez akkor jutott újra eszembe, mikor elkezdték kiosztani a gumicsizmákat, hogy a földeken ne kenjük össze magunkat. A producer asszony nagy büszkén adott nekem is egyet, sikerült egy 45-ös méretet is szerezni. Nagyszerű, csupán egy mérettel kisebb, mint a lábam, ezért kemény 30 percig tudtam úgy viselni, hogy ne ordítsak a fájdalomtól...
A legjobb káposzta - avagy a tökéletesség és frissesség titka
A káposztaföld gyönyörű volt, ahol szabályos közönként tökéletesen egyforma zöldségek teremtek. Rengeteg kérdésem volt Setsuóhoz (節男さん) az 59 éves családfőhöz. 

Az, hogy sehol a környéken nem látok kerítést egyik ültetvény körül sem, már önmagában érdekes volt. Hja, hogy itt nem szokás lopni, kérem, mert megbecsülik az emberek egymás munkáját és tiszteletben tartják a tulajdonát. Arra gondoltam, ha ez a föld itthon lenne, másnapra már nemhogy káposzta, de még föld sem lenne, mert mind elhordanák. 
A legérdekesebb viszont maga a káposzta volt -ahogy írtam mind egyforma- hasonló súlyban. Nem értettem, így megkérdeztem, hiszen itthon nem ritkák az 5-6 kilós káposzták sem a boltokban. Setsuo pedig olyat mondott, amit nekem is illett volna tudnom, mégsem jutott eszembe. Egy ládába összesen 8 db káposztát tesznek, aminek az össz súlya 10 kg. És hogy miért? Mert egy ekkora káposzta elég egy négytagú családnak egy étkezésre, és így mind elfogy. Ha másnap is akarnak káposztát venni, akkor vesznek egy másikat, ami megint friss, így elkerülhető a több napig hűtőben tárolt -és egyre romló minőségű- zöldség. Ők minden nap szüretelnek és minden nap szállítanak Japán legkülönbözőbb vidékeire, hogy mindig aznap szedett, friss zamatos zöldséggel lássák el a Vásárlóikat. Az országban nagy híre van az édes, lédús, ultra minőségű káposztájuknak. Bakker! Mit is szoktam mondani mindig? Minőség, és nem mennyiség! Nem 2 kg lapocka, hanem 40 dkg hízott libamell. Ugye, hogy ismerős? Ők ezt élik meg a mindennapjaikban, és eszerint is termelnek. Hihetetlen volt látni és megtapasztalni ezt a precizitást. 

Megtanultam hogyan is kell szedni a káposztát, mit -és miért- kell a törzsön hagyni. Tényleg csak annyit szüreteltünk, amennyi az aznapi rendelés volt,

Majd a földdel szemben letelepedtünk egy kis ebédet enni. Nem, nem kolbász, szalonna és hagyma volt. Az ebéd  kétféle onigiri (a kombus töltelékes és az umebosis is nagyon finom volt a többi más mellett). Persze én voltam a Yeti a többiek között, de már kezdtem megszokni. Machiko (真知子さん) az unokájával :)

Természetesen a káposztát is megkóstoltam. Ilyen lédús, ilyen édes zöldséget még nem ettem. Mint a vaj, úgy olvadt el a számban, miközben szinte csorgott a szám szélén az édes leve. Alább pedig az orgonasípok, a világ legédesebb dédmamájával, Kimiyoval (きみ代さん).

Nem azért horgászok hogy kikapcsolódjak, hanem hogy ha fogok halat, akkor bulizhassunk este!
Azt eddig nem írtam, de a káposztaföldre és visszafelé is hármasban autóztunk (a stáb és Dóri a busszal követett minket): Setsuo vitt magával a földre Eimi (a tolmács) kíséretében az autójában, hogy útközben beszélgetni is tudjunk. Rengeteg mindenről esett szó, visszafelé például arról, hogy szeretek-e horgászni? Hát persze, imádok, mindig kikapcsol, mindig megnyugtat, gondolom Ő is azért horgászik. Lószart! Egy nagy frászt, mondta, Ő azért horgászik, mert ha fog halat, akkor össze tudja hívni a haverokat, és tudnak egy jót bulizni este a finom halételek felett! Kíváncsi vagy hol szoktam horgászni? - kérdezte. Hát persze, ha belefér az időbe. Minden belefér, amit akarunk, kacsintott vissza, és már kanyarodott is a Csendes óceán partja felé.
A part felé menet megmutatta a cunami vonalat (addig jön fel a szökőár), a partra érve pedig jó ideig beszélgettünk a horgászatról, óceánról, érzésekről. És Eiminek alig kellett fordítania: kezdtük nagyon jól megérteni egymást Setsuóval.

Hol a Yeti? Hát ott, amelyik sorból rohannak ki az emberek.
Visszatérve hozzájuk egy finom uzsonna várt minket, 

majd az elfogyasztása után irány a helyi szupermarket, mert be kellett vásárolnom a vacsorakészítéshez.
Gyorsan legurultunk a bolthoz a busszal, ahol Setsuo egyik menyével -és annak gyermekével- mentem bevásárolni. Szerencsétlen kislány (azaz anya) annyira zavarban volt, hogy a pénztárnál elfelejtett fizetni a stáb által adott pénzből :)

Dóri mesélte a bevásárlás után, hogy onnan tudta melyik soron vagyunk éppen, hogy onnan menekültek ki a normál vásárlók, amikor meglátták a kamerákat :) Ezért volt hát teljesen üres minden rész, ahol csak jártunk :)

Vissza a házba, ahol főzni kezdtem nekik. Azt sem tudtam mi hol van, azt sem tudtam milyen eszközökkel csinálom, de csináltam. Kétféle ételt készítettem: egy igazi Japán fogást teppanyaki sütőn,

(azért érdemes megnézni a forgatási hátteret -amiből a filmben semmi nem látszott- és egy magyaros, káposztás ételt, a káposztás tésztát! Persze voltak olyan bibik, hogy "valaki hozzon már egy tálaló edényt, mert ha nem tudom kiszedni oda fog égni az egész kaja", de azért sikerült minden.

A tésztát kétféle módon tálaltam: jó borsosan a felnőtteknek, és finom cukorral meghintve a gyerekeknek.

A Paradicsom - azaz minden szem arany, pedig még csak nem is fénylik
Közben Setsuo behozott a konyhába egy dobozt. Tudod mi ez -kérdezte? Fingom sincs, lövésem sincs, hiszen nem tudom olvasni sem a kandzsi-, sem a Katana írást. A doboz nagyon elegáns volt, látszott, hogy valami exkluzív tartalmat rejt, mellé külön használati/kezelési utasítás is volt.

Amikor viszont kinyitottam csak bámultam:

A doboz 8 szem paradicsomot rejtett. Mint kiderült ezek specilis paradicsomok, sós vízzel táplálják a növényeket, míg extra édességűek nem lesznek. Az áruk pedig? Ez a nyamvadt 8 szem 10.000 Ft-ért már megvehető, a hülyének is megéri! Most értettem meg, hogy előző nap miért is volt külön fogás Nagoyában az az egy szem paradicsom a Japán majonézzel. Olyan édes volt, amilyet még nem ettem soha. Hihetetlen, de március közepén olyan paradicsomot sikerült kóstolnom, amit itthon augusztusban sem ehetek, mégha a legédesebb változatot választom is az itthoniak közül!

Haverok, buli, Saké!
Az ételkészítés közben az unokák is felengedtek, kérdezgettek hogy van az magyarul, hogy Szia! Válaszoltam nekik hogy mi hogy mondjuk, azóta állítólag a helyi iskolában ezzel vagiznak, hogy magyarul köszönnek a társaiknak :)
Machiko el volt bűvölve (miközben az ételeket készítettem), azt mondta öröm látni egy férfit a konyhában. Kérdezte, hogy nálunk főz-e Dóri? Nem is engedném a konyhába - válaszoltam :)
Az ételekkel elkészültem, közben a család mellett kezdtek a haverok is összegyűlni. Van, aki sakét hozott, van aki mézédes epret.

Hogy mondják Japánul, hogy sótalan? Hát úgy, hogy sótalan!

Az általam készített ételeket feltálaltam, és elmondtam mi micsoda. Persze ők is készültek, a terülj-terülj asztalka csak egy része volt, amit én csináltam. Mindenki megkóstolta, és nagyon ízlett nekik. A tésztát különösen dícsérték (ez itt a reklám helye, Dóri nagymamájának szárított kockatésztáját vittük ki, amit Nagykanizsán készít minden alkalommal). A gyerekek úgy bepuszilták a cukros verziót, hogy öröm volt nézni. Aztán megszólalt a Japán Tim Robbins, ahogy magamban elneveztem őt. Sótalan - mondta. Nekünk, parasztembereknek ez sótalan. Sótalan? Te tudsz magyarul? Nem, csak a sótalan japánul is úgy van, hogy sótalan, mosolygott a szakés pohara felett.
A vacsora nagyon jól sikerült, sokat beszélgettem a majd' 30 emberre duzzadt társasággal, de eljött a búcsú ideje.
Olyan gyönyörű család, olyan összetartók, olyan kedvesek, olyan jó társaság a baráti körük. Fájt a szívem, mikor el kellett válnunk. Éjfél volt már, mikor búcsúztunk, de megígértem nekik, hogy visszajövök hozzájuk; nagyon a szívembe zártam őket! (mellettem jobbra Tim Robbins, mármint a Japán ;)

Beszálltunk a buszba, és azt hittem végre megyünk a következő szállodába, hogy le tudjunk pihenni. Csupán egyetlen dolgot felejtettem el....

Vigyáz, mert fel fog robbanni!!!
Azt, hogy oké, hogy én jóllaktam, mert velem forgattak (és rólam szólt a film), de Dóri is csak pár falatot evett este, a stáb pedig semmit sem, lévén amíg én dőzsöltem ők dolgoztak, forgattak. Éhesek voltak. Azaz menjünk, és vacsorázzunk egyet!
Beültünk egy étterembe, ahol a stáb vacsorát rendelt magának. Dórinak volt esze, és csak egy epres-csokis desszertet evett.

Te mit kérsz - kérdezték? Csak egy egyszerű levest, mert már amúgy is jól vagyok lakva - válaszoltam. És mit kaptam? Egy igazi bombát nyers tojással, pácolt gyömbérrel, rizzsel és tempurával... De emberek, én csak egy egyszerű levest kértem! Semmi gond, Mori-Mori (az asszisztens) be fogja majd puszilni azt, amit nem tudsz megenni :)
Mire kell a nyers tojás? A főzést neked kell befejezned - mondták. Üsd bele a levesbe a tojást, tedd vissza a fedőt, és amikor bugyogni kezd zárd el a lángot. Oké, így is tettem. Tojás bele, fedő vissza, várok. Bugyog. Próbálom elzárni a gázt, de nem lehet, bármerre is csavarom. Jaj, vigyázz, mert a palack fel fog robbanni, és ugrottak félre, de az utolsó pillanatban sikerült a tekerőt Off állásba tenni... Huhhh, hát ezt is megúsztam! Mást viszont már nem... A "majdnem robbantott" leves :)


Van meleg cuccotok? - Minek, hiszen 24 fok van!
Vacsora után (éjjel 1-kor) irány a szállás, ahol megint csak annyit mondtak, hogy másnap reggel 6:30-kor találkozunk a hallban (remek, akkor ez megint a Japán munkastílus, éjjel 1-kor becsekkolás, majd reggel 6:30-kor kicsekkolás). Reggeli 7-től van a szállodában, így ezt ki fogjuk hagyni, de majd eszünk a repülőn. Repülőn??? Igen, mert repülünk északra. Van meleg cuccotok? Minek, hiszen 24 fok van itt! Igen, de ahová megyünk örülhetünk ha nem esik a hó - válaszolták. És amikor Yokotéban kiszálltunk a buszból, és megláttuk a 2,5 méteres hókupacokat már elhittük, hogy valóban qrva hideg az idő. De ez már a következő történet, tartsatok velem legközelebb is, amikor egy olyan emberhez megyek tanulni északra (A Mamihoz!. A neve Fujii Atsuko (藤井アツ子さん), aki 10 év óta minden évben elnyeri az Év étterme díjat (a 3 legjobb és leghíresebb Yakisoba étterem között van Japánban), és ahol olyan megtiszteltetés -egyben meglepetés is- ért engem, amire álmomban sem számítottam. Minden egyes repülőtéren és extra helyen megtalálható az általa készített étel díszdobozban, mégis az egyik legszerényebb és legérzékenyebb ember, akivel valaha találkoztam... És elvitt az étterme után magához, az otthonába, ahol az Ő ételei mellett én is főztem neki.... Szóval? Velem tartotok legközelebb is? ;)

Ha olvasnátok itt az első rész: 
https://motoroskonyhaja.blog.hu/2019/04/22/nagy_kaland_japanban

Itt pedig a második:
https://motoroskonyhaja.blog.hu/2019/04/26/az_igazi_kaland