A múlt héten Dórival felkerestük fővárosunk pár olyan helyét, ami gasztronómiai szempontból igencsak birizgálta már a fantáziánkat (vagy ha stílszerűek szeretnék lenni: a csőrünket). Persze tudjuk mi is, megvannak a bloggerek által -minimum- ötszázszor megírt menő helyek, de mi inkább olyan éttermekre vágytunk, amik szintén kiválóak, de valamiért mégsem kerülnek a figyelem középpontjába. Nnnna, ezen nagyszerű éttermek közé tartozik a Vakvarjú étterem is, aminek az újlipótvárosi egységét látogattuk meg. 

Az újlipótvárosi Vakvarjú a RAM Colosseum megkapó épületében található, nagyon hangulatos kerthelyiséggel. Persze a hangulatos kerthelyiség nem a februári hidegbe való, de most nem is erről szeretnék beszélni :) Előzetesen neten keresztül foglaltunk asztalt szombat 19:30-ra, ami az étteremmel való egyeztetés után sima ügy volt. Kicsit tartottam is tőle, mert későn küldtem el a foglalást, de a válasz az volt: örömmel várnak minket.

Az étterem belső tere kellemes és eléggé bohém ahhoz, hogy az ember megfelelő hangulatba kerüljön, persze ehhez nagyban hozzájárul a pincérek (nem tolakodó) kedvessége és a profi bárzongorista is, aki nagyszerűen játszott az este folyamán.

Mivel előzetesen már tájékozódtunk az aktuális étlapról, a leves-választás eldöntött volt. Dóri lestyános őzragulevest kért, ami csuporban érkezett, és nagyszerű döntés volt a szezonális ajánlatok közül,

én pedig vörös cheddar krémlevest választottam sültpaprika pestóval és kukoricaropogóssal.

Mindkét leves nagyon gyorsan érkezett, forró, finom és tökéletes állagú volt.

Most jött a vacsora érdekesebb része: mi is legyen a főfogás? Annyi finomnak ígérkező, megkapó étel volt az étlapon, hogy nem tudtunk választani. És itt jött az a pincér, akiről egy vendég csak álmodhat: segítőkész, udvarias, érti a dolgát, kellőképpen közvetlen (de nem tolakodó!), ismeri az ételeiket, és jól tudja őket a megfelelő borokkal is párosítani. Így a döntés Dóri részéről bélszínsteak lett ajváros gerslivel, savanyú uborkával és sült baconnal, amit serpenyőben szerviroztak,

én pedig konfitált tarkamarha  Stefániát választottam schupfnudlival, sültpaprika krémmel és grillezett barnacsiperkével.

Miután lerendeztük a "kötelező köröket" (bélszín rare-re sütve, schupfnudli nem pirítva stb) jöhettek a borok. Mivel a cheddar leveshez egy nagyszerű, 2015-ös Dobosi pince által készített Kéknyelűt fogyasztottam (Veszprém város bora volt anno), a bélszínhez és a tarkamarha Stefániához egy számomra ismeretlen, de annál finomabb italt ajánlottak: a Ménes pincészet 2016-os Feketeleánykáját. A borok annyira jól passzoltak az ételekhez, hogy vennem kellett egy-egy palackkal otthonra is, csupán azért, hogy meg tudjam őrizni az ottani vacsora hangulatát.

Ahogy az ember a borospoharat az ajkához emeli, hogy a benne lévő nedű ízvilágával kiegészítse a finom és minőségi falatokat, miközben hallgatja a lágy zongorajátékot egy ilyen csodás helyen..... Át kell élni, hogy érezzétek!

Az étterem hangulata, az alapanyagok és az elkészült ételek minősége, a felszolgálás figyelmessége és a pincérek szaktudása alapján nagyon ajánlott kategória mindenkinek, próbáljátok ki, nem fogtok csalódni!

A beszámoló NEM szponzorált, csupán az élményeinket osztottuk meg. A fotók (szintén nem szponzoráltan) a legbiztonságosabb telefonnal: BlackBerry KeyOne-nal készültek.