(Egy negyvenes férfi emlékei arról az időről, mikor még kipirult arcú kisfiú volt.)
Itt van Karácsony! Eljött, végre együtt lehet a család, jóízűen beszélgetve, az étkezések után nyugodtan bóbiskolva, régi képeket nézegetve, konyhában serénykedve. Mindenkinek mást jelent, mégis mindenki ugyanazt szeretné érteni alatta: békét, szeretetet, nyugalmat, figyelmességet, boldogságot: családot.
Mifelénk régi, jól kialakult hagyománya van az „utolsó perceknek”. December 24.-én a család minden tagja tudja a dolgát. Persze más vonatkozik a szülőkre és más a kicsikre. Szüleim lehetőleg mindent előre elkészítenek a nagy napra, hogy akkor már csak az igazán fontos dolgokkal kelljen törődniük: nagyszülők érkezésével, az ünnep meghittségével. A férfiak -velem együtt persze- a délután folyamán cihelődni kezdenek: délután 4 körül -ahogy a sötétség kezd eluralkodni-, akkor indulunk utunkra. Irány a szekszárdi dombság ölelő karjaiban megbúvó tanya, hiszen az ünnepi asztalról nem hiányozhat az a hordóba zárt vörösen csillogó nedű sem, melyet féltő gonddal készítenek szüleim évről-évre. Amíg mi kifelé baktatunk (mert minden évben gyalogosan megyünk) hazagondolunk: a terítékek már biztos a helyükön lehetnek; az otthon maradt asszonyok pedig már jól megérdemelt pihenőjüket tartják a nagy, esti roham előtt.
Én vidáman szaladgálok, hiszen a várva várt este miatti feszültség már ki- kirobbant belőlem napközben is. Találgatom: mi is kerülhet majd a fa alá. Amíg a felnőttek a pincében időznek, én megpróbálom átvilágítani az ablakokon csillogó –és a gyertya fényétől ezer színben pompázó- angyalszárnyakat: a jégvirágokat. A nedves, párás levegőben a felnőtteknek is többször le kell törölniük a hébért, hogy meggyőződhessenek róla: idén is csillogóan átlátszó, tiszta bor kerül a karácsonyi asztalra. Természetesen kóstolni is kell, hogy véletlenül se kerülhessen édesapám demizsonjába hozzá nem illő bor.
Mikor a tanya ajtaját bezárják már sötéten ásít a táj. Hazafelé már kevés szó esik köztünk, én is csöndes vagyok. Tudom, már itt jár köröttem az, aki az ajándékot a fa alá teszi. Lassan lépdelünk le a ropogós hóval kivilágított kis szurdikon. Csodálom a sötét táj nyugalmát, a kéményekből békésen nyújtózó füstoszlopok táncát, az ablakokon átvilágító, egyre több helyen látható gyertyafüzérek színeit.
Amint hazaérek türelmetlenül dobom le magamról csizmámat, és a hidegtől kipirult arccal szaladok a konyhába: látom-e vajon azt, amire eddig vártam egész úton: az étkező díszített tejüvegén átsejlő karácsonyfa-világítást. Mikor visszafordulok szüleim felé, boldogan csillogó szememben már ott a válasz: nem volt hiába a zarándoklat, Jézuska itt járt!
Nagyon meghitt, békés ünnepeket, boldog Karácsonyt kívánunk: Dóri és Gyuri.