Reggel megnéztük az időjárási adatokat, és eldöntöttük: ma irány Vila Franca do Campo és a Farol do Arnel, hiszen annyira szép az idő! És tényleg: 26-28 fokot jósoltak aznapra, nem kánikula, de ez a sziget nem véletlenül kapta az "örök tavasz szigete" megtisztelő címet.
Vila Franca do Campo városkája (a régi főváros) szintén rengeteg dologról híres, de nekünk most elsősorban a mellette található - óceánba süllyedt - vulkán még kilátszódó krátere volt a fő vonzerő, hiszen - valljuk be - nem mindennapi dolog egy vízbe süllyedt vulkán kráterében fürdeni, utána jöhet a többi híres dolog a környéken, de először pancsizzunk egy jót!
(fotó innen)
Naptej minek, hiszen még 30 fok sincs!
A sziget - hivatalos nevén Ilhéu de Vila Franca - valóban különeges. Persze tudjuk: eddig csak kb. ezerszer írtuk le, hogy ez is különleges, meg az is különleges Sao Miguelen, de ez a sziget - szó szerint - toronymagasan kiemelkedik mind közül. Miért is? Lássuk csak:
- Important bird area, azaz már önmagában is egy külön szenzáció, kb. olyan, mint itthon a tatai Öreg tó ősszel.
- Csupán pár hónapig látogatható (06.01-10.14-ig).
- Naponta maximalizálva van a turisták száma, 400 embernél nem léphet több a szigetre.
- Itt rendezik minden évben a Red Bull Cliff Diving sziklaugró versenyt.
- Se bolt, se semmi más nincs a szigeten, csak egy ingyenes WC (no és a fürdőmesterek).
- A szigetnek nem minden része járható be, vannak olyan helyek - a madarak miatt - amik látogatási időben is le vannak zárva.
- Sznorizni vagy búvárkodni szinte kötelező, hiszen olyan halakat láthatunk, amiket itthon csak tv-ben vagy tengeri akváriumokban.
És ezek csak a fő paraméterek, mert ha az egyszeri halandó be tud jutni, ott a Kánaán vár rá! A szigetre egyetlen hajótársaság viszi ki a kiválasztottakat (vagy akik időben felkeltek, és elmentek jegyet venni). A jegyvétel nem nagy etvasz, ezt a bódét kell keresni a kikötőben. Fejenkét 5 EUR-ba kerül, amiben az utazás is benne van, de - mint minden más ezen a szigeten - ez is rohadtul megéri az árát.
Már csak várni kell a sorban arra, amíg kiköt a hajó. A sorban persze nem árt számolgatni, hogy fel fogunk-e férni a következő járatra, plusz már a jegyünk sorszáma is árulkodó. Amikor a 400. utas is feljutott, onnantól nincs több járat, aznapra "bezár" a sziget. De ha feljutottunk.... akkor jön csak az igazi kaland:
Azok az emberek, akik bejutnak addig maradnak, ameddig csak szeretnének (persze legkésőbb 18 óráig, mert akkor indul vissza az utolsó hajó), de 4-5 óra szerintünk bőven elég mind a pancsoláshoz, mind a napozáshoz. Szendviccsel, folyadékkal mindenki készüljön, mert a kráterben semmi nincs a gazdag madár- és halállományon kívül. Plusz semmi nincs, ami a kényelmet szolgálja. Nincs napágy, pihe-puha bármi, amire ledőlhetsz, de nincs is szükség rá. Ez egy vulkán krátere - sziklás, kemény kövek - így csak a kemény talajon terítheted le a törölköződet, de ez is bőven megéri, hiszen olyan helyen tudod tölteni az idődet, ami - amellett, hogy extra csodás - csak nagyon keveseknek adatik meg. Mi is leheveredtünk, és élveztük a napot, a krátert, a vizet és mindent. Akkor. Este viszont.....
Egy ilyen kaland után -akár viszünk szendvicset és akár nem - rendesen meg lehet éhezni. És véletlenül mi is található még Vila Franca do Campo városában, ami nagyon híres, na mi? Hát egy eszméletlen finom helyi sütemény, amit vétek nem megkóstolni, a Queijadas of Vila Franca. Gyakorlatilag egy muffin formába oltott töltött piskótát kell elképzelni, amibe a mi vargabéles-jellegű töltelékünk van téve. Az íze olyan, mint egy régi, békebeli darálós kekszé, csak a belső állaga lágyabb, krémesebb. A süteménykészítés minden fázisa megtekinthető a cukrászdában (természetesen ez is ingyen...)
Az édesség - díszdobozban - minden nagyobb áruházban (Continente, Sol de Mar) plusz a reptéren is megvásárolható, ráadásul olcsóbban, mint a cukrászdában..
A süteményvadászat után fokoztuk az aznapi élményeket, ugyanis felzarándokoltunk a Miradouro da Nossa Senhora da Paz kápolnához, ami Vila Franca do Campo tetejéről integet le a városra. Már a kilátás miatt is megéri felmenni a hegyre.
De a kápolna is meseszép:
Ennyi csodás élmény egyetlen napon! És még csak most jött a csúcspont, hiszen a hegy után a mélybe mentünk, Nordeste mellé, hogy az egyik legszebb működő világítótornyot csodálhassuk meg, azaz irány a Farol do Arnel!
Menetelj, mint Michael Jackson!
Nini, hát mi az a kis pöcs pici épület lent? Hát ezért jöttünk mi ide? Mi úgy tudtuk ez egy nagy világítótorony! Vagy csak a távolság és a mélység csinál belőlünk hülyét? 
Oké, nincs is olyan lent, nincs is olyan messze, nézzük meg! Bár már az út elején figyelmeztettek egy apróságra:
amire mi - természetesen - fittyet hánytunk :) Mert mi is egy 35%-os lejtő, hiszen nálunk sem ritka itthon hogy kiírják, hogy 8- vagy 10%-os lejtő fog következni.... De ezért biztos ami biztos, gyalog vágtunk neki a lejtmenetnek, ahogy javasolták is a táblán. Persze volt egy HMCS (helyi menő csávó), aki el akarta kápráztatni a barinőjét azzal, hogy ő bizony autóval fog lemenni. El is jutott az út majdnem harmadáig, ott azonban annyira betojt, hogy megfordult. Ahogy a füstölgő gumijait elnéztük szerintünk felnin ért vissza a kiindulási pontra... (Pont ezért belénk bújt a kisördög: ezt nekünk is ki kéne próbálnunk :)
Lefelé még nem is volt gond:
Pedig azért eléggé ijesztő volt a mélység:
A világítótorony nem okozott csalódást, még annak ellenére sem, hogy aznap éppen nem volt látogatható. Lejutottunk, és ez volt a lényeg! Azt csak nagyon halkan tesszük hozzá, hogy amikor majdnem leértünk egy száguldó furgon gurult el mellettünk, benne a csávó éppen telefonált, így csak egy kézzel kormányzott. Pizzafutár volt a szentem, és úgy ment az irgalmatlan lejtőn, mint Mari néni a banyatankjával a szupermarketben...
Még innen is volt lejjeb, ugyanis a világítótorony alatt még megbújt egy halászfalu is:
Ami mellett egy szép nagy vízesés is található, de ehhez már hozzászoktunk itt. Amihez viszont sosem tudtunk, az a lépten-nyomon előbújó csodás virágok, mint ez a vadon növő kála, ami mennyi is itthon egy virágboltban?
Hatalmas élmény volt, de csak most jött a neheze, mert bizony vissza is kellett jutnunk. Tudtuk mire számíthatunk, rengeteg beszámolót olvastunk ezzel kapcsolatban, és láttuk - miközben lefelé mentünk - hogy a visszajövők (ahogy egyik topiktárs frappánsan megfogalmazta) leltározzák a maradék oxigén készleteiket, vagy erotikusan haldokolnak a visszafelé vezető úton. Rendesen embert próbáló, az biztos. De ez a cirka 500 méter visszafelé vígan teljesíthető (miközben kiköpöd a tüdőd, meg levegőért kapkodsz 5 méterenként megállva) zsenge 25 perc alatt... Igen, egy európai yetinek is :) Megcsináltuk, bár valóban qrva nehéz volt. Miután visszamásztunk további 30 perc múlva már voltam olyan állapotban, hogy kocsiba merjek ülni, mert a toronytól haza is kell jutni ám. Ekkor éreztem először, hogy valami nincs rendben, mintha feszülne rajtam a bőröm, de ezt sima kiszáradás-dolgonak gondoltam. Tévedtem...
Egy ilyen mutatvány után olyan éhes lesz az utazó, hogy bármit megenne, így találomra rákerestünk a hazafelé vezető úton egy kajáldára. Mivel nem a legrövidebb, hanem a legszebb úton mentünk visszafelé, így Povoacao városában keresgéltünk, és találtunk is egy kiskocsmát. Ez egy vaktalálat volt, ugyanis simán a google ajánlásai alapján néztük ki ezt a helyi kajáldát, és mennyire jól tettük! Kívülről nem volt valami bizalomgerjesztő,
ahogy belülről sem, de a túra után olyan éhesek voltunk, hogy bármit megettünk volna. Kérdeztük a pultos srácot, hogy van-e valami ehető, erre elénk tett három korongot. Ez a három méret a pizzáinkat szimbolizálja, rajta meg ott van milyen feltétekkel rendelhető. Kb. 10-15 perc lesz, mire elkészül, mert akkor teszik csak a kemencébe, ha a kuncsaft megrendelte. És olyan, de olyan pizzát varázsolt elénk 15 perc múlva, hogy azóta is emlegetjük! Ráadásul a két pizzáért és 4 doboz kóláért nem fizettünk többet 15 EUR-nál összesen....
Mikor a szállodába értünk már alig tudtam járni, úgy feszült a bőröm. A tükörbe néztem, és egy főtt rák nézett vissza rám, illetve nem is, inkább egy finom, piros disznósült. Talán be kellett volna kennem magam, amit elmulasztottam (Dóri meg csak úgy ezerszer figyelmeztetett rá), de semmi gond, mert volt nálunk Panthenol, és Dóri a teljes flakont rám is fújta. El tudtok képzelni egy élő Michelin babát, ahogy a testemet végig vastag fehér hab takarta, én meg ott álltam a nappaliban a terasz előtt egy szál faszban semmiben, és erotikusan óbégattam, mert annyira fájt mindenem? (Mire Dóri idáig jutott az olvasásban hangosan felröhögött. Kérdeztem tőle mi a baj, rossz a poszt? Nem, válaszolta, csak eszembe jutott, hogy milyen röhejesen néztél ki akkor, megelevenedtek az emlékek... :)
Bakker! Most jutott eszünkbe, hogy a Farol do Arnelről sem film- sem drónfelvételünk nincs! Micsoda pancser munka! Elnézést kérünk mindenkitől, gyorsan vissza is húzunk az Azori szigetekre, hogy bepótolhassuk ezt a szégyenteljes hibát! 02.22-én már szállunk is fel, és irány ismét az Atlanti óceán! Addig tartsatok ki, azonnal jelentkezni fogunk. Valakinek esetleg egy kis ananászt? Vagy tonhalat? Vagy garnélát? Esetleg sajtot? Sajnos vízesést nem tudunk hozni :) Aki pedig azt gondolná, hogy megint ugyanaz a sziget és ugyanaz a cél, annak még itthonról üzenjük: NAGY meglepetésben lesz része...
Várunk Titeket nagyon a következő posztban is, üdv: Dóri és Gyuri.
Csatlakoztál már a Motoros konyhája facebook csoporthoz? Pedig érdemes!
